Ülök az olvasólámpa fényénél. Elcsendesült a ház, a szokásos esti zajok lopakodnak a félhomályba. Víz sustorgását hallom a falon túlról, valaki fürdik, a szomszédék fiatal vizslája nyafog még egy kicsit a gazdája után. Vihar készülődik. Talán okosabb tv-t, számítógépet inkább nem használni. Na igen. Ha nincs ami mesterségesen kibélelje a koponyám, jönnek a saját gondolatok. Olvasni? Zenét hallgatni? Ülök, hallgatom a csendet, végül arcok merülnek fel előttem. Ismerősök, történések. Ezek mind az anya fogalmához kapcsolódnak, és rendre visszajárnak a fejembe, amikor épp „üresjáratban” vagyok. Próbáltam már legalább magam számára a lényegét megfogalmazni a gyerekeim születése előtt is, most is. Előtte talán könnyebb volt azt mondani, hogy szerintem ki a jó anya. Mióta a gyakorlati oldalából is részem van, árnyaltabb és meggondoltabb vagyok. Annyiból mindenképp, hogy helyzetekben nem a kritika fogalmazódik meg először, hanem az vagy az is: „segíteni hogyan lehetne?” Négy-öt éve ültem a villamoson, amikor felszállt egy harmincas házaspár négy gyerekkel. A legkisebb kenguruban simult anyjához édes álmában, a középső kettő valamelyik szülője kezét fogta, a legnagyobb pedig - magabiztos, büszke öntudattal, hogy ő már okos, ügyes nagyfiú – önállóan. Apuka hátizsákkal, az anya is vitt még egy szatyrot, és leültek egy négyüléses helyre. A világ legtermészetesebb módján. A gyerekek valamit kérdeztek, a szülők válaszoltak, közben nézték az ablak előtt elvonuló várost. Három megállót mehettek talán és leszálltak. Én ott maradtam a gondolataimmal, amiket egy darabig nem tudtam megfogalmazni. Hosszan néztem utánuk, hogy bevésődjenek az emlékezetembe. Az arcok már feledésbe merültek, de ez a család időnként eszembe jut. Nehéz most is jól megfogalmazni, mi az ami ennyire megfogott bennük, megmondani, hogy ez a teljes, harmonikus, erős családi összetartozás minden szeretetével, gondoskodásával, meg- és elengedésével hogyan kovácsolódik össze. Az ismerősök akiket az elején említettem? Inkább szomorú vagyok, mint itélkező. Nagy barna szemekkel, göndör hajjal és a cumisüvegével Lillácska. „Itt van ez a vacakságod, nem tudom mi a fenéért kell ez még neked!” – volt ez az anyja második mondata szemrehányással két éves lányáról az idegen néni előtt megszégyenítően, mindjárt megérkezésük után. Kis vékonyka, törékeny arc. Csak egy pillanatra nézett rám, de valahol már látszott rajta a keserű gondolat: „igen, néni, ez vagyok én…” A következő nyilvános panaszkodás az anyjától az evéssel volt kapcsolatos volt. „Nem hajlandó rendesen enni szinte semmit! És hiába minden, még szopik a kisasszony, pedig nekem már nagyon elegem van!” Próbáltuk a többi anyukával megértetni vele, hogy türelmesen viszonyuljon hozzá, hiszen semmi rendkívüli rossz dolog nincs, megoldható. Valójában eljönni szerettem volna onnan a babazsúr elején, vagy inkább elmenekülni. Menekülni, hogy ne lássam őket, ne érezzem hogy a tehetetlenség mennyire égeti a bőröm. Lillácska kicsi lány, aki épp olyan érintetlenül és tökéletes „egészként” érkezett ebbe a világba, mint bármelyik gyerek. És: ennyi idős korára kezdi szilárdan lerakni énképe és a világ amibe illeszkedik alapjait. Bocsánat, pontosítok: „… kezdik neki szilárdan lerakni…” Nem, nem itélkezek az anyján, inkább szomorú vagyok, ha eszembe jutnak. Én is anya vagyok, és bármennyire igyekszem a legjobbat és a legtöbbet nyújtani – önmagamból és ami elérhető a világból -, nem mindig sikerül. Noss, ennyi a tanulság, ez a befejezés – lógva maradni a szeren. Nem dőlhetünk hátra elégedett olvasó módjára happy and-del a történet végén. Dolog van, dolgunk van. Minimum elgondolkodni, maximum valamit ott és akkor, amikor kell és annyit tenni amennyi szükséges. Önmagamért, önmagunkért, a másikért.