Nézem a szél borzolta füvet és kavarog a szemem előtt a tegnapi nap az orvosnál, a tavalyi nyár az ikrekkel, az előző év tavasza, amikor a fiúk születtek. Két évesek múltak idén. Elmélyülten homokoznak, pentyegnek egymásnak részben baba nyelven, részben már számomra is érthetően. Milyen jók, harmonikusak. Mintha tudnák, valami hamarosan változni fog. Harminc év múlva talán már csak egy jelentőségét vesztett adat lesz nekik a most még előttünk álló jövő hét. Két éve arra várok, elérjék azt a határt a srácaim, hogy külső segítség és nagyobb rákészülés nélkül utazhassunk hármasban is. Sokszor az adott biztatást, hogy elképzeltem milyen jó lesz, ha már bemehetünk a folyópartra sétálni, fagyizni, játszótérre játszani, ha megéhezünk, majd a boltban veszünk sajtos kiflit. Tovább tágíthatom előttük a teret, újabb részletét mutathatom meg a világnak. Zúg a fejem, a mellkasomon mintha ülne valami. Hol megoldásokon töröm a fejem, hol pedig az előttünk álló jövőt kutatom. Akár hogy is, de a hátra lévő nyolc nap el fog telni. Akarom vagy sem. A szép, irigyelt ikreim az egészséges világból egy csapásra át fognak lépni a „szegény kis csöppségek” életterébe, a sérült emberek világába. Oda, ahová eredetileg én is születtem. Szédülök. Özön félelem gyötör a legbanálisabbtól kezdve. Éjszaka aludtam volna, de mindig jöttek a képek: az orvos aki lassan három éve végre örömhírt hirdetett, babákat várok; a laborlelet amiről fiaim hat hónapos korában először megjelent az angolkór réme. Belezsibbadtam amikor meghallottam. Ők is?!! Az NEM lehet! De hogyan, hát ez nem örökölhető, genetikus mondta!!!... „De örökletes is lehet” – válaszolta a főorvos asszony csendes együttérzéssel. Felpattant a szemem és üvölteni szerettem volna: NEEEEEM!!!! Őket nem engedem! Nem lehet, hogy negyven év alatt sem találtak erre semmit az orvosok! Nyolc műtéttel egyenesítették ki a szó szerint karika lábaimat, és nem az volt az egészben a legborzasztóbb. Mire a „látványosságot” sok év alatt sikerült megszüntetni, akkorra lényegében felnőttem… valahogy. Rá akarok gyújtani, de nincs cigim már régóta. Én megküzdöttem az egészséges emberek sajnálkozó, tolakodóan kíváncsi tekintetével, az osztálytársak kiközösítésével, felnőtt koromban pedig saját bizonyítási kényszeremmel. És rájuk is ez vár…?! Hogyan lehet a tekintetek elől nem elmenekülni, elbújni? Hol van egy híd, amin kézen fogva átsétálnánk minden aggodalmam, fájdalmam felett? Élethűen hazudni, hogy nincs semmi baj? Miért is lenne? Ezek az eszközök nekünk lehetőséget jelentenek, nem mást.!? Münchausen Báróként markolnám saját hajam, hogy kihúzzam magunkat a mocsárból: ne érezzék rajtam a feszültséget a gyerekeim, mert azonnal átragad rájuk. Így akkor biztos, hogy nem tudom majd velük elfogadtatni a tépőzáras lábsíneket. Hisz még én sem fogadom el! „Látványosságnak” érzem, nem esélynek. Fúj a szél, belekap a hajamba, és az arcomba hullik egy tincs. Behunyom a szemem, mélyen beszívom a barackfa illatát. Egy kezet látok, ami fáradt, idős, ráncos, de meleg, biztonságos és belefér az arcom. Tegnap óta először veszek egy nyugodt, mély lélegzetet. Mintha mondaná egy hang: „Egy út van számotokra. Nem a külvilág falakat építő tekintetét látni, hanem a fiaid okos, ragyogó, mindenre nyitott, ártatlan szemeit. Ez lehet az egyetlen híd, ami átvezet a mélység felett.”