Carpe diem
Gemini2005 2007.07.02. 16:08
éld meg a pillanatot - a köztudatban már elferdítve él a fordítása (éld ki magad), kezd pejoratívvá válni.
A "Holt költők társasága" c. film ihletett már sok évvel ezelőtt.
Becsukom a szemem és megfogadom, estére elvonulok egy csendes "szigetre", ahol semmi sem érhet utol. Szándékom megerősítésére elképzelem:
leülök a hálószoba közepén, nyugalom, csend vesz körül, a kicsik tele pocakkal már elégedetten alszanak. Hallgatom ritmusos szuszogásukat, nézem édesen alvó arcukat.
Meggyújtok egy gyertyát. Kiegyenesítem a gerincem és lassan, tudatosan kifújom a levegőt... az egész napi, heti feszültségekkel együtt. Nem gondolok semmire, nem kell még csak tervezgetni sem holnapra. Most nem. Csak ma van, csak a most… Így lesz. Lazítok, lélegzek majd, amíg kisimulnak a homlokomon, szám sarkában a gondok.
Legtöbbször nem ülök le a szoba közepén. Elfelejtem. Ritkán, amikor mégis, nem tudok „elengedni”. Carpe diem – suttogja egy hang. S közben túlharsogja a tegnap frusztráltsága, a holnap létbizonytalansága.
„Ki véd meg?!” – kérdeztem önmagamtól nem rég. -Senki. Te önmagad kell, hogy megvédd! Ülj le. Ülj már le! Csukd be a szemed, és csak létezz. Ne félj, nem maradsz le, nem késel el, csak ülj, és picit hallgasd a csendet.
- Mit látsz?
…..
- Sorra lebbennek fel az arcomról a napi „kötelességem”, „feladatom” fátylai. Látom, ahogy ellibben a háztartás mindent elfoglaló sürgőssége, elhúzódik előlem a számlák befizetési határidejét sikító fátyol, a napi hírek és reklámok agymosó, gyomorszorongatása. Mind, mind elvonulnak. A fiaim rózsás arca, göndör kacaja lép helyükbe. Hallom csöpp szájuk, ahogy próbálgatják a szavakat, diadalmas kacajukat, amikor rájuk csodálkozok boldogan, hogy már ezt is tudják. Látom, ahogy döcögő léptekkel futkosnak a gyepen diót, falevelet szedegetve.
Mély, hosszú sóhaj tör fel belőlem. Kisimultak a ráncok, és legördült egy könnycsepp. Az első, már nagyon hosszú idő óta.
Hirtelen oly távolinak tűnik akár a ma keserűsége, akár a múlt belém kövesedett félelmei, lázadásai.
Úgy érzem, egy tiszta kendővel megtörölték az arcom, és letörölték vele aggódásaim. Most először tudok megnyugvással és értéssel gondolni egy ismerősöm szavaira: „Nem rak az isten nagyobb terhet a vállunkra, mint amit el bírunk.”
|