Dr. Gyenes Anitát, a fiatal mentőorvos-belgyógyászt kérdezem: hány éve is, hogy ezt választottad? Külön tanfolyam után, utolsó éves egyetemistaként kezdtem nyolc éve. Már nem bírtam magammal, muszáj volt orvoskodnom… Persze vizsgáztunk, és csak az kezdhetett dolgozni, akit a főorvos (át) engedett. Szigorú volt szakmailag, de nem annyira a könyvszerű tudáson, sokkal inkább a gondolkodási képességen volt a hangsúly. Egyébként mellékállásban, hétvégeken mentőzök, főállásban kórházi orvosként dolgozom. Csábított a főállású mentőzés, be is adtam a papírjaimat, de aztán hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, a kórházi pálya mellett maradok. Egyik legfontosabb érv ami mellette szól: mert közben mentőzhetek, míg mentőzés mellett nem dolgozhatok kórházban a munkarend miatt. A másik ami fontos nekem, ha a mentőorvos átadja a beteget a kórháznak, már nem tudja lényegében követni a sorsát, az ő feladata ott le is zárult. Kórházban dolgozva sokkal több tapasztalathoz jutok. Egyszerűen azért, mert így több beteget látok, továbbá kollégáktól tanulhatok, amit mentősként nem lenne lehetséges, merthogy egyedül vagyok a kocsin, mint orvos... Mai eszemmel mondva kicsit tapasztalatlanul kezdtem mentőzni végzős egyetemistaként, de mindig úgy osztottak be minket, hogy tapasztalt ápolóval és sofőrrel legyünk... Ez is az OMSZ jól működő belső szervezésének egyik alapvető eleme. Még az elején egy torokfájós, ötven körüli dohányos nőhöz hívtak minket. Fájt a torka, de ezen kívül semmi más. Sosem felejtem el, az egyik sofőr egyszerű, halk mondatát a helyszínen, amivel megoldotta nekem az esetet: „csinálunk egy EKG-t…” Azon már persze felismerhetők voltak a friss szívinfarktus jelei és beindult a gépezet a fejemben. A kórházban fejlődhetsz szakmailag, mégis a mentőzést mintha jobban szeretnéd… A csapatszellem, a jó értelemben vett izgalom, az együtt dolgozás, a betegért-mindent-megtenni-akarás, a hihetetlen kreativitásigény. Szeretem használni az agyamat, és némely helyzet bizony feladja a leckét! A hogyan mossunk gyomrot udvaron fekvő eszméletlen betegnél helyzettől a gerendába vert szögre akasztott infúzió esetéig. Lehet próbálkozni kamrában (szűk helyen) újraéleszteni, malacól előtt betonon fekve beteget menteni. De volt már csirketollas helyszín vagy kukacok a beteg hátán… Ezek szélsőséges esetek, de ilyenekre is készen kell állni bármikor. Mennyire tud az orvos intakt maradni egy-egy eset kapcsán? Már az is más, mint a kórházban, amikor a tragédia helyszínére kell kivonulni, ahol nem csak a sérülttel, hanem gyakran a hozzátartozók pszichikai fájdalmával is találkoztok. Nemcsak balesetek tudnak tragikusak lenni.. Belgyógyászati, ideggyógyászati kórképben sokkal gyakrabban halnak meg otthon emberek (tüdőembólia, infarktus, szívelégtelenség,agyvérzés). Amikor az orvos az utolsó reményt keltő újraélesztésbe kezd… Abszolút kívülállónak kell és lehet ott maradni. Ugyanis, ha én, mint a mentőegység vezetője - főleg a helyszínen - beleélem magam érzelmileg, akkor bepánikolhatnék. Lehetne egyből rám önteni a hidegvizet és hívni két mentőt. Az egyiket hozzám, a másikat meg a beteget ténylegesen ellátni. Viccet félretéve: tanulni kell ezt is, mint sok minden mást. És nem szabad közönyösnek látni, vagy "ez is fából van"-t gondolni rólunk. Tudnék egyébként sok helyzetben akár odaállni sírni a feleség mellé. Épp ezért gondolom azt, hogy a mentőzéshez nem is főleg gyorsaság kell, hanem higgadtság, józanság, hidegvér. „Fél perced mindig van gondolkozni.” ezt tanították nekem, és így is van. Néha rengeteget jelent az a harminc másodperc éles helyzetben!! Olykor napi több (három-négy!) tragédiát is látok. Egy hét alatt akár fejbe is lőhetném magam az élet értelmetlensége miatt, ha nem zárnám ki magamból! A helyszínen inkább a családi pánikkal kell tudni boldogulni a beteg mielőbbi ellátása végett. A hozzátartozók leköthetők azzal, hogy csomagoltatom őket a betegnek kórházba való holmikért (papucs, törölköző, stb). A mi higgadtságunk sokszor hat nyugtatólag a családra is. Az előbbiekben is említett olykor igen kirívó körülményeket tekintve a kórházi sokkal tisztább munka. Ott már tisztán kapjuk a pácienst, van lehetőség fürdetésre (természetesen ha életmentésről van szó, akkor másodlagos az, hogy milyenek a tisztasági körülmények). Mentőorvosként a helyszínen nekem kell ún. "betegségcsoportot" választani, ha a kórházban vagyok, ott meg szinte kész diagnózissal kapom a beteget. Mik voltak eddig a legmaradandóbb eseteid nyolc év alatt? Legaranyosabb: Hajdú-Bihar megye, eldugott falucskájában volt. Szüléshez hívtak (tudni kell, szüléshez nem orvos megy, hanem csak ápolóból és sofőrből álló szállítókocsi, mivel olyankor alapvetően csak szállítási feladat van. Ha mégsem, hív esetkocsit orvossal. De akkor apuka remegő hangon mondta, már megvan a gyerek.... Helyszínre érve szép magyar család fogadott, rengeteg saját gyerekkel. Mi a hetedikhez mentünk. Anyuka mellett egészséges, újszülött kislány köldökzsinórostól, méhlepényestől. Ellátás közben kérdezgetem az anyukát, mi a neve? Mi legyen a neve a kicsinek? Több körben sem válaszol... A fiúk közben néha beszélnek hozzám, kérdeznek, néven szólítanak stb., mire anyuka szeme felcsillan: „Anita? Az jó lesz!” Így van nekem keresztlányom.. Szakmailag is emlékezetes egy tizenöt éves lányka esete. A fiúk (kollégák) által azóta is sokat emlegetve. A kislányt a bátyja gimnáziumi ballagása előtti este kellett ellátni. Nesze neked családi ünnepi ebéd... Harminc főre gondosan, szépen terített ebédlőn át kellett járkálnunk. Eszement mennyiségű gyógyszert vett be a lány, az ég tudja, miért. Mi már eszméletlenül, sőt, comatosusan találtuk, magyarán „se kép, se hang”. Vénaszúrás, intubálás, és így sokadik csőként a szájba gyomormosás... A család döbbent csendben, hősiesen hordta, amit ilyenkor kell: langyos víz, lavór, vödör, kancsó, újabb 15 liter langyos víz, meg újabb, meg újabb... Egy órán át. Szabály szerint addig kell mosni a gyomrot, míg csak egy pöttynyi gyógyszermaradványt is látunk a gyomorból kimosott vízben. A lányból még egész tablettát is szedtünk ki. Amiért emlékezetes maradt: mindezt egy hangos szó, kapkodás nélkül csináltuk végig. Hol van a való élet a vészhelyzettől… Szerencséjére teljesen ártalmatlan gyógyszereket vett be, így másnap délután a toxikológián már ülve várta a ballagásból hazaérő családot, és éhes volt… Mi lett volna, ha tudja, mitől lehet tényleg meghalni…? Azóta is jól van. Legfájdalmasabb egy velem egykorú, 31 éves srác esete. Ez az egyetlen, amit én is a helyszínen megsirattam. Veleszületett izomsorvadásban szenvedett. Statisztika szerint jó, ha 20. születésnapjukat megérik az ilyen betegek. Ez a fiú minden orvosi irodalomra rácáfolt szegény azzal,hogy még élt. Fulladáshoz hívtak minket. Abszolút utolsó stádiumban volt, a mellkasi izomzat nem bírja már azt az erőkifejtést sem, amivel egy újabb levegővételhez juthatnának... Én pedig ott állam igazi dilemmában, hiszen ez a halál előjele náluk: vagy hagyom (orvosi értelemben miért is harcolnál: még egy végigfulladt napért?), vagy lélegeztetőgépre teszem. Ehhez viszont el kell altatni, tehát megint úgy hosszabbítjuk meg az életét, hogy nem tud róla. Így nincs is akkor értelme.(Soha el nem felejtendő fogalom a minőségi élet - és nem a közismert samponreklámra gondolok.) Végül úgy döntöttem, bevisszük a tüdőosztályra. Már az indulástól egy kicsit jobban lett, ami pszichés javulás - placebo effektus. Persze kapott hörgőtágító injekciót. A mentőhöz is olyan óvatosan vittük ki, hogy a fejét én tartottam, mert szegény fiú már azt sem bírta, pár hónapja, csuklott, nyaklott, mint a rongybaba. Beértünk vele gond nélkül, át is vették a kórházban. Másnap a belosztályunkon voltam ügyeletes, amikor őt a Tüdőosztályról hazaadták, de orvos nélküli szállítókocsival. Fulladni kezdett, ezért szirénázva hozták be hozzánk. Az oxigénhiánytól nagyon zavart állapotba került, folyamatosan hadonászott és kiabált: „szeretlek benneteket, szeretlek benneteket!” Az egész családja mindvégig mellette volt: anyuka, apuka, nővére és annak tizenéves gyerekei. Kapott egy kis morfiumot, mert annak van olyan mellékhatása, ami csillapítja a fulladásérzést. Megnyugodott tőle és szétnézett, majd felváltva hol azt kérdezte: Meghaltam? Meghaltam?", hol pedig azt hajtogatta, hogy "Élek! Élek!" Ám ez csak 15-20 percig tartott. Ennyi idő állt rendelkezésére, hogy aláírhassa a lemondó nyilatkozatát, melyben megtagadja a gépi lélegeztetést. Ellenkező esetben nekem kötelességem lett volna arra tenni. Majd újra kezdődött a "Szeretlek benneteket!" kétségbeesett hajtogatása, amit a gyerekek, a család, a nővérek, de még én is végigsírtam... A következő adag morfiumtól már elaludt és kb. egy óra múlva halt meg... Hiszek némileg a horoszkópokban, a sorsszerűségben. Napokat töprengtem utána azon, hogy miért kellett mind a két munkahelyemen ebbe a fiúba és ebbe az esetbe futnom... Aztán arra jutottam: nem az én életembe kellett Ő, hanem az Övébe én... Hogy olyan emberi és szeretetteli körülmények közt tudjon meghalni, ahogy élt. Az a család!! Az EMBERség valahol ott van... A magyar mentőszolgálatról egy időben sok szó esett. Azt viszont már kevesen tudják, hogy ez – ma még – egy jól szervezett, jól működő hálózat. Olyannyira, hogy a világon egyedülálló! Nyugat-Európából hozzánk jártak tanulmányozni a rendszert… Igen, és a szívfájdalmam az, hogy úgy látom a feltehetőleg jó szándékú reformok nem segítenek, hanem tönkre fogják tenni! Tudni kell, hogy ez egy egymásra épülő hálózat, egységes irányítás alatt. A szintek piramis-szerűen épülnek egymásra. Ezért mondják sokszor félkatonai szervezetnek. Itt nem fordulhat elő, hogy egy balesethez csak úgy össze-vissza kimegy egy mentő. De itt még a sofőrök is úgy ülhetnek kocsira, ha előtte levizsgáznak újraélesztésből!!! És pontosan tisztában vannak a képességeik határaival! Ezért komolyabb gond esetén seperc alatt hívják az eset- vagy rohamkocsit amiben már orvos is van, amit a jól működő irányításnak köszönhetően rögtön meg is kapnak. Előfordulhat, hogy az esetkocsi dolgozik, akkor a következő, helyszín szerint legközelebb esőt riasztják a központból. Nekünk ez természetes, hogy nem a helyszínen lévőnek kell ezt körbetelefonálgatással megtudnia, hanem rádión az irányítás megoldja… Minden mentősofőrnek megvan a PÁV-I (pálya alkalmassági vizsga legfelső szintje). Csak olyan ember vezetheti a mentőautókat, akinek ez megvan. Gondoljunk csak bele: azért dugóban előzgetni akár 160-nal is a kétsávos úton két kocsi közt harmadikként mekkora kockázat! A rendőr és a tűzoltóautó vezetők esetében elegendő az egyszerű "B" kategóriás jogosítvány… Örökzöld téma volt régen is a paraszolvencia. Valahogy nem „divat” azokat az orvosokat, eü. dolgozókat emlegetni, akik nincsenek "zsebes" helyzetben. Pedig feltételezem, ők vannak többen. A köztudat mindig a szülészeket emlegeti. Pedig annyiféle szakterület létezik! Nyilván egy kórboncnok semmit nem kap, pedig ugyanannyit tanul ám! És ők csinálják a szövettani vizsgálatokat. Elgondolkozott már valaki azon, hogy mennyire várjuk olykor ezeket az eredményeket? És megnézed a leletező orvos nevét? Ugye, nem. Pláne, hálapénzt nem kap, pedig sokszor élet, de legalábbis élet-évtizedek múlnak rajta, a szakértelmén, stb. Mire marad időd, ha hét közben kórház, pihenő időben, hét végén mentőzés? Nem sok mindenre, sajnos. Amúgy gyakorlatilag végtelen türelmű vagyok, de ez ennyi munkában hamar fogy… Ügyeletben, ha csend van, akkor olvasok, azt nagyon szeretek! Otthon sajnálom rá az időt. Főzőcskézek, futok, családdal töltök időt és próbálom a más városban élő barátaimmal tartani a kapcsolatot. Nagyon szívesen venném - csak létszámilag egyszerűen képtelenség megoldani -, ha legalább egy hónap folyamatos rekreációs szabadság járna nekünk is, mint mondjuk a bíróságokon, ahol a nyárból egy teljes hónap áll a bírák, ügyészek rendelkezésére, hogy pihenjenek. Talán ez azért is fáj, és sok hasonló beosztású munkakör panaszkodik ara, hogy nekünk pl. karácsony sincs. Lehet mondani, hogy szerelemszakma a mentőzés? Hivatás ez is? Színtisztán az!! Illetve egyszer olvastam orvosi lapban: „hasznos hobbi”. Merthogy olyan szívesen végzett időtöltés, amiért fizetnek is. Ezt nem is lehet máshogy csinálni. Mai napig dobogó szívvel nézek a szirénázó mentő után. A mentőállomásra soha nem úgy lépek be, hogy na, jöttem dolgozni.. Mit szeretsz a legjobban a szakmádban? A legjobban? Inkább azt mondanám: nemcsak azt szeretem, ha jobban lesz a beteg vagy meggyógyul, hanem amikor megnyugszik, mert elmagyarázom a betegsége lényegét, vagy a kezelését. Utána együttműködik és akkor már bármit képes elfogadni, amit mondok. UTÁNA – a szó jó értelmében - tudom vezetni. Szeretem azt is, ha rájövök a betegségére (nyilván nem szimpla tüdőgyulladásra gondolok). Egyébként abszolút jóindulatúnak és emberszeretőnek vallom magam, ezért is csinálom, ezért is motivál a segítség, de bármily meglepően hangozhat, pl. koldusnak nem adok pénzt egyéb megfontolásból. Megmondom őszintén, kicsit elfogódott voltam veled szemben először. Amolyan páciens-beidegződés: rátok orvosokra valahogy úgy nézünk, mint a „jóistenre”. Vagy nagyon szeretünk benneteket vagy nagyon haragszunk, de semlegesek nem tudunk lenni. Tulajdonképpen amit mondasz, tökéletesen igaz: nem hagyunk közömbösen senkit, de ez nem csak rajtunk múlik. Ha azt vesszük alaptételnek, hogy az orvos is ember és sokféle ember van, akkor ezt nyugodtan összehozhatjuk, hogy orvos is sokféle. Vegyük még számításba azt is, van a jó orvos rossz napja, rossz orvos jó napja, és „grátiszként” az "egyszerű probléma dokumentálása közben aznap sokadjára lefagyó számítógép, amit ott, akkor legszívesebben rugdosnám és kidobnám"-fíling...! A beteg is van, hogy ideges, mert fáj neki valami, vagy csak a hozzátartozó siettet, aztán végül mégiscsak a vele való veszekedéssel megy el az idő, vagy az ő egészségi problémáját hallgatom, noha két perce még a "mért nem jut be anyuka?" volt a reklamáció tárgya. Elfogódottság? Egyáltalán nem érzem magam többnek ám! Azt szoktam mondani, hogy én világ életemben ezt akartam csinálni, arról már igazán nem tehetek, hogy ezért arra a helyre kellett járni, annyi ideig és adtak érte két betűt a nevem elé... Én csak gyógyítani akartam és ez volt a feltétel. Hát teljesítettem.